Már harmadik napja voltunk Mykonoson, amikor először találkoztunk velük. Andrással minden évben kerestünk egy ilyen helyet — nem turistacsapdát, hanem egy kisebb boutique hotelt a város szélén, infinity medencével, tengerre néző terasszal, és egy lounge-bárral, ahol esténként pezsgőt szolgáltak fel, és az italok neve mellett nem volt árfeltüntetve. Idén itt találtunk rá, a sziget déli oldalán, egy fehérre meszelt házban, ahol csak felnőttek laktak, és a zenét hajnali egyig nem halkították le.
Esti fürdés után mentem fel a teraszbárba. Egy vékony pántos nyári ruha volt rajtam, alatta nem viseltem semmit, a hajam még nedves. András a szobában maradt telefonálni. Azt hittem, egyedül leszek egy pohár pezsgővel — de nem voltam.
Egy pár ült a sarokban, a színes lampionok alatt egy alacsony kanapén. A nő nagyjából velem egykorú lehetett, talán harminchat-harminchét, sötét haj, virágos ruha, barnára sült lábak. A férfi negyvenes, kalapban, narancsszín ingben, a gombok fent nyitva. Előttük pezsgőshűtőben egy palack, mellette két üres koktélospohár, friss gyümölcsök egy tálon.
— Szia — mosolygott rám a nő, és a kezével intett a harmadik kanapé felé. — Gyere, van még a pezsgőből.
Nem tudom, miért nem mentem vissza a szobába. Talán a ruha alatti meztelenség miatt éreztem magam úgy, mintha most valami más is megengedett lenne. Leültem közel hozzájuk, és elfogadtam a poharat.
Eszternek hívták, a férjét Danielnek. Pesten éltek, ugyanúgy, mint mi. Második éve jártak már ide, tőlük hallott a hotelmanager arról, hogy milyen emberek jönnek vissza. Eszter úgy nézett rám beszéd közben, ahogy nők ritkán néznek egymásra — nem riválisként, nem bókolva, hanem felmérve. Mintha már tudná, hogy valami történni fog.
Amikor András feljött, és bemutatkoztak, a hangulat nem változott, csak bővült. Daniel a szigetekről mesélt, András hallgatta, aztán ő is mesélt. Rendeltünk még egy palackot. Eszter és én közben jóformán csak néztük egymást. Egyszer a poharat véletlenül ugyanabban a pillanatban tettük le, és a kezünk összeért. Nem húzta el.
Éjfél felé már csak mi négyen maradtunk a kanapén, a pincér is lehúzódott. A zene halkabb lett, a többi vendég lement táncolni a földszinti bárba. A lampionok maradtak, meg a tenger felől fújó szél. Eszter áthajolt hozzám, és a fülembe suttogta:
— Ha akarod, gyertek át hozzánk. A mi lakosztályunk nagyobb, és van saját teraszunk.
Andrásra néztem. Már figyelt minket. Valamit félmondatban befejezett Danielnek, aztán felém fordult, és alig észrevehetően bólintott. Huszonegy éve vagyunk együtt. Tudom, mit jelent nála ez a bólintás.
A lakosztályuk a folyosó végén volt, tengerre néző erkéllyel. Mire odaértünk, Eszter már levette a szandálját. A ruhája pántját a vállára csúsztatta, aztán megfogta a kezemet, és a nagy tükör elé vezetett, ami a franciaágy mellett állt.
— Nézd magad — mondta. — Látni akarom, ahogy nézed magad.
Kioldotta a ruhám vállpántját. Lassan, ahogy az ember valami ajándékot bont ki — először a szalagot, aztán a papírt. Mögöttem állt, a válláról a sajátja leesett, és éreztem a mellét a hátamon. A férjek a szoba másik végében álltak a minibárnál, egy-egy pohár whisky a kezükben. Nem szóltak. Csak néztek.
Eszter keze a csípőmre csúszott, aztán lejjebb. Lehunytam a szemet, de ő megszólalt:
— Nyisd ki. Nézd őket.
Kinyitottam. András nézett, a szája résnyire nyitva, Daniel keze már a saját övén. A tükör előtt voltam meztelen, egy másik nő kezével a testemen, és a férjem nem állított meg. Nem állt fel, nem lépett oda — csak nézett. És abban a pillanatban értettem meg, hogy ezt évek óta mindketten akartuk. Csak nem tudtuk kimondani.
Eszter a franciaágyhoz vezetett. Leült, én fölé térdeltem. A szája a mellemen, a keze a combom belsején. Hallottam, ahogy Daniel halkan mond valamit Andrásnak, aztán csönd, aztán egy zipzár hangja. Nem néztem oda. Tudtam, hogy ott vannak, és ez elég volt.
Amikor Eszter visszafektetett, és a hajával simogatta a hasamat, már a férjem is közelebb jött. Az ágy szélére ült, a kezét a tarkóm alá csúsztatta. Daniel a háttérben maradt — az ő szabálya volt, értettem: neki elég volt, hogy Eszter megkapja, amit akar.
Nem írom le, mi történt utána részletesen. Elég annyi, hogy hajnali háromkor feküdtem a négy közül valahol középen, a ruhám a padlón, Eszter haja az arcomon, András keze a csípőmön, és a nyitott erkélyajtón keresztül hallottam a tengert.
Reggel a hotel reggelizőterasza úgy terített, mintha semmi nem történt volna. Eszter a szemben lévő asztalnál ült Daniellel, kávét kevergetett, és rám mosolygott a pohár fölött.
— Jövő nyáron is ide jöttök? — kérdezte később, amikor egyedül maradtunk egy percre a folyosón.
— Oda, ahová ti.
Megérintette a karom. — Akkor látjuk egymást.
Azóta minden nyáron visszajövünk. És minden évben van egy este, amikor valaki lemegy még egy palack pezsgőért a bárból, és nem egyedül megy fel.